Túl a kereteken: A párizsi PX3 aranyérem és az Oculus története

Vannak pillanatok, amelyek egyszerűen nem férnek el egyetlen képkeretben. Nem azért, mert a fizikai méretük határt szab nekik, hanem mert túl sok év, túl sok csendes küzdelem és túl sok makacsság sűrűsödik össze bennük.

2026 januárjában, amikor a budapesti House of Lucie falai között átvettem a Prix de la Photographie Paris PX3 aranyérmét, pontosan egy ilyen pillanatot éltem meg.

Tisztázzuk az elején, mert a precizitás fontos: ez nem egy hazai, magyar fotográfus díj. Ez a világ egyik legrangosabb nemzetközi, francia fotóművészeti elismerése. A díj párizsi – a fotográfus viszont ízig-vérig magyar. Nick Noa vagyok, Zalából, és most elmesélem annak a képnek a történetét, amiért ezt az aranyat kaptam. Olyan részleteket is, amiket eddig csak nagyon kevesen tudtak.

A diagnózis, ami mindent megállított

Huszonhét éves voltam, amikor az orvosom kimondta a szót: méhnyakrák.

Abban a másodpercben az az élet, amit magam elé terveztem – az összes jövőkép, az álmok, a holnapok –, mintha kicsúszott volna a kezemből. Nem volt benne semmi filmes teátrálisság. Csak az a fojtogató csend, ami akkor keletkezik, amikor a homok váratlanul lepereg az ujjaid között.

De ott, abban a steril fehér szobában hoztam egy racionális döntést. Megfogadtam, hogy ha kapok még időt, nem fogok várni a megfelelő pillanatokra. Nem lesz több „majd egyszer” vagy „ha minden jól alakul”.

Egy konkrét ígéretet tettem magamnak: a negyvenedik születésnapomat New Yorkban fogom tölteni a családommal. Ez nem egy vágyálom volt. Ez egy kőkemény fogadalom volt az élettel.

Zero Below, Everything Above px3 aranyérem

Tizenhárom évvel később ott álltam a Lower Manhattan-i Millennium Hilton lakosztályának ablakában. Kinéztem, és ott volt előttem az Oculus.

Nemcsak egy építészeti remekművet láttam, ami a szeptember 11-ei tragédia romjain, a totális megsemmisülés helyén emelkedett a magasba. Hanem valami olyasmit, ami tökéletes metaforája volt a saját múltamnak.

A koncepció letisztult és egyszerű volt: a mélyponton, a föld alatt ott a nulla (Zero Below). A fájdalom, a betegség, a bizonytalanság és a sötétség. De ha elindulsz felfelé, a magasban ott a végtelen tér, a fény és a szabadság (Everything Above).

Így született meg a „Zero Below, Everything Above” című felvételem. Az a kép, ami végül elhozta az aranyérmet Párizsból.

Az elismerés, ami itthon talált meg

A sors fura fintora, hogy a hivatalos párizsi díjátadóra nem tudtam kiutazni egy közelmúltbeli műtétem miatt. De utólag visszatekintve úgy érzem, ennek pontosan így kellett történnie.

Mert így ezt az európai szintű elismerést itthon, Budapesten vehettem át. Azok között az emberek között, akik ismerik a nevemet, akik végigkísérték a pályámat, és akik pontosan tudják, honnan indultam. Magyar alkotóként hiszem, hogy a gyökereink nem visszahúznak, hanem a legstabilabb alapot adják ahhoz, hogy felfelé tudjunk nyúlni.

A sebek nem gyengeség jelei

Sokan félnek megmutatni a töréspontjaikat. A diagnózisokat, a nehéz éjszakákat, a műtéteket, amikről nem születnek vidám közösségi média posztok. Én az ezer feletti elkészített képem és a megírt könyveim során megtanultam, hogy pont ezek a legőszintébb pillanatok teremtenek valódi hidat ember és ember között. A hegek nem a gyengeséget mutatják, hanem azt a térképet, ami igazolja, hogy honnan sikerült visszajönnünk.

Hol láthatod a képeket?

Ha szeretnéd személyesen is megnézni ezt a vizuális történetet, a kiállításom az alábbi helyszíneken érhető el:

• Jelenleg: House of Lucie, Budapest

• A sorozat következő nemzetközi állomásai: Ostuni (Olaszország) és Athén (Görögország).

Ha szeretnéd, hogy az Oculus-sorozat egy darabja a saját otthonod falát díszítse, a limitált kiadású, sorszámozott művészeti nyomatok hivatalosan elérhetők a Saatchi Art nemzetközi platformján.

Köszönöm, hogy velem tartasz ezen az úton.

– Nick Noa (Noa Nick)